Egy kora nyári estén kezdődött minden. A fiatal kan meg-megállva, óvatos, halk csámcsogással ette az érésben lévő búzakalászokat, mégsem vette észre, hogy közben én egészen közelre csúsztam hozzá. Az éjszakai csendet lövésem döreje törte ketté. A disznó csörtetve tűnt el az erdőszéli bokrok között, aztán ismét elcsendesedett minden. A búzaszálakon nagy nehezen meglelt, gyufaszálnyi kenések bizakodásra adtak okot, de csak a vetés széléig! Onnan csak Géza barátom kutyája tudta, hogy merre is keressük tovább. Én pedig elvarázsolva néztem, ahogyan Lili ballag a sebzett vad nyomán. Nem volt ő tanult véreb, nem is földre szegett orral követte a számunkra láthatatlan csapát, de odavezetett az alig száz méterre lévő, dermedt vadhoz. Nélküle hiába kerestünk volna. Akkor és ott számomra Lili, a labrador volt a világ legjobb kutyája! Akkor dőlt el – talán nem is tudatosan -, hogy én is kutyával szeretnék vadászni.

Aztán egy nyár eleji napon meglátta a napvilágot Soma, a szálkásszőrű tacskó. Soma, aki a legrosszabb volt a legrosszabbak között, de orrának finomsága már hat hetes korában is kitűnt. Vele indult el a vadászkutyás életem, melyben ő a legkitartóbb, leghűségesebb tanítóm.  Vadászszíve előtt kalapot emelek. A tanulás pedig folytatódik az ő fiával Darázzsal és Kétyvel, a hozzánk szegődött bajor hegyi vérebbel. Időközben barátaimmal egyesületet is alapítottunk, hogy minél hatékonyabban végezhessük a sebzett vad keresését. Az Utánkeresők Baráti Köre ma már egész Észak- és Kelet-Magyaroszágon elérhető. Most rajtunk a sor, s ha valaki ott áll tanácstalanul az eltűnt vad nyomán, mi jövünk és segítünk.

Horváth Dániel