Gímbika reggeli helyett

Terelővadászatra indultunk aznap utánkeresni, készülődtünk ráérősen, amikor megcsörrent a telefonom. Egy gímbikára lőtt rá egy barátom, de a bika nyom Tovább...

Csípd meg Darázs!

- Gyere Darázs, csípjük meg! - így indultunk az aszfaltúton átváltó, vérző vaddisznó nyomán. Még este sebezték a nagynak tűnő, magányos kant, Tovább...

Szerencsés befejezés

Gím tarvad sebzésről szólt a hír, amikor egy téli estén megcsörrent a telefonom. Mivel a rálövés helyén csövescsont darabok is Tovább...
  • 1

Szerencsés befejezés

Gím tarvad sebzésről szólt a hír, amikor egy téli estén megcsörrent a telefonom. Mivel a rálövés helyén csövescsont darabok is akadtak, s a vad megugráskor elbotlott, a mellső láblövés szinte biztosra vehető volt. Ez többnyire nem okozhat gondot, de miként a vadászat egyéb területein, úgy az utánkeresében sincs két egyforma eset. Megesik, hogy ezzel is nehezen boldogul az ember, és majdnem csak a szerencsén múlik a kívánt befejezés.

A reggel már a tetthely közelében ért bennünket, vérebemnek szántam ezt a feladatot. Jó ötszáz méternyire parkoltuk le autóinkat, onnan gyalog kellett folytatnunk az utat. A szertartásos készülődésből – vagy talán már az esti telefonbeszélgetést hallva is -, azonnal tudták az autóban várakozó négylábúak, hogy ismét vadat keresünk. Persze ezúttal ez csak Kétynek okozott örömet, őrá került most a hám, és a GPS nyakörve. Miután minden szükséges felszerelést újra leellenőriztem, elindultunk felfelé a domboldalon. A hátra maradt Soma tacskóm méltatlankodó ugatását még messzire hallottuk. Darázs fia, jobban beletörődik ilyenkor a megmásíthatatlanba, csendes nyüszítéssel várakozik, hogy aztán hátha, mégis…

A rálövés helyét könnyen megtaláltuk, pontosan meg volt jelölve. Néhány vastagabb csontdarab és egy kevés vér igazolta a feltevést: csöves csontot, tehát a gím lábát érte a lövés. Kéty érdeklődve szimatolta a fél napos nyomokat majd nagy lendülettel megindult, de tennünk kellett még néhány kört, mire igazán ráállt a csapára. Az első száz méteren így aztán elég nehezen haladtunk. Forgalmas egy domboldal volt, tele friss vadnyommal.

A mi szarvasunk majdnem egyenes vonalban futott a közeli, nagy kiterjedésű kökényesig, hogy aztán oda beváltva ráálljon egy bizonyára gyakran használt váltójára. Szerencsére a sűrűben, ha kétrét görnyedve is, de elég jól lehetett haladni. Vér is mutatkozott itt-ott, helyenként pedig segített bennünket a sebzett vad sáros talajba vágott nyoma is. Hatszáz méterig egészen jól haladtunk, bár a szarvas közben letért a váltóról, de még mindig nem vaktában, hanem az ágakat kerülgetve ment. Ahol megállt, mindig találtunk egy-két vércseppet. Aztán muflonkosok vonultak keresztben előttünk a nappali pihenőhelyük felé és Kétyben feléledt a kopóvér. Annyira, hogy meg is hátráltunk, hagy menjenek a muflonok a dolgukra. Visszamentünk a csapa mentén és újra kezdtük a nyomozást. Ha az előbb nem járnak arra a muflonok, akkor bizonyára gyorsabban értünk volna a kökény széli árokhoz, és annak peremén az elhagyott sebágyhoz. A vér már ott is felszikkadt, nem mi keltettük a beteg szarvast, sokkal inkább a hajnalban visszaváltó disznók lehettek. Azok is szép számmal járják azt a sűrűt.

A sebágynál aztán pihennünk is kellett kicsit, mert Kéty látszólag tanácstalanná vált és tél ide vagy oda, viszonylag meleg is volt. Sokat segíteni nem tudtam neki, mert a vér nem látszott folytatódni semerre sem. Leültettem, megitattam, aztán vártunk és reméltem, hogy közben jól magába szívja a beteg vad szagát. Pár perc múlva tovább indultunk. Kéty leellenőrzött minden irányt és kiértünk arra a füves, tiszta oldalra, ahol a kosok vonultak nem sokkal korábban. Ha ők el is mentek azóta, a szaguk csak ott maradt, így aztán megint csak lassacskán haladtunk. Kéty hol kisebb, hol nagyobb köröket megtéve nyomozott ki egy-egy újabb métert. Jóllehet légvonalban még ötszáz métert sem távolodtunk a rálövéstől, a GPS-ben már több, mint két kilométernyi utat gyűjtöttünk össze. Aztán újra pihenőt rendeltem el. Kétyt lefektettem egy nagyobb fűcsomóra, és mit ad isten? Pont ott volt egy majd tenyérnyi vérfolt. Nem hiába araszoltunk hát abba az irányba.

A pihenő nem hozta meg a várt eredményt. Ugyanolyan nehezen haladtunk onnantól is, mint addig, vagy mondhatom azt is, hogy talán még úgy se. Az a napsütötte, csupasz domboldal feladta a leckét. Mérgemben levettem a hámot Kétyről, mondván: “Menj, folytasd egyedül. Én majd ballagok utánad.”

Úgy is történt. Kéty elindult, és kisvártatva apró, de még mindig beszáradt, kenést fedeztem fel az egyik nagyobb kövön. A kutya gyorsuló tempóban hagyott maga mögött, a távolság a GPS szerin is egyre nőtt közöttünk. Egyszer csak felcsendült a hajszahangja, és rövid távolodás után felém hajtva közeledett. Hát, ha addig mérges voltam a nehézkes keresés miatt, akkor a Kéty által üldözött fiatal bikát meglátva még inkább dühös lettem rá. Pont előttem futottak keresztbe. “Kéty gyere!” kiáltásomra azonnal a lábamnál termett. Lihegve, de vigyorgó, elégedett pofával csóválta előttem a farkát. “A jó isten áldja meg azt a kopó fajtádat, te! Az a szerencséd, hogy legalább hallgatsz rám” – zártam le röviden az ügyet. Itatás és pihenő után újra vezetékre vettem. Kíváncsi voltam, hogy hová visz, hiszen biztosan a jó nyomon engedtem el az előbb. Vajon a bikát fogja követni vagy a sebzettet?

A korábbinál sokkal nagyobb kedvvel húzott Kéty, a bika friss csapájára rá se nézett, mentünk tovább. Centire ugyan azon a nyomon ment, mint az előbb, ezt a GPS-en pontosan láttam. Elértük azt a pontot is, ahol az előbb éles töréssel a bika nyomába szegődött. Nem kizárt, hogy éppen ott találkoztak össze a visszaváltó egészséges vaddal. Ezúttal ott is gond nélkül haladtunk el. Aztán vagy négyszáz méter megtétele után beértünk egy sűrű, fiatal kőrisesbe és orrba vágott a friss szarvas szag. Tarvad járt előttünk, ezt még én is biztosan éreztem, de egy csepp vért se találtunk idáig. Kéty táncolni kezdett a vezeték végén és akár csak a hajszán, élés hangú csaholásba kezdett. Ahogy hozzá hajoltam, hogy nyugtassam kicsit, egy elkenődött vércsepp csillant meg az egyik kőris fácska ágán. “Gyerünk, fogd meg Kéty!” – engedtem útjára a vérebet. Őrült nyomhanggal tűnt el a szemem elől. Pillanatok alatt elnyelte az erdő, ahogy nagyokat szökkenve repült a hatalmas kövek fölött. Ezt szeretem benne a legjobban, ahogyan hihetetlen könnyedséggel nyargal a hegyoldalon felfelé is, ám a szarvasnak már nagy volt az előnye.

Gyorsan feltekertem a vezetéket és egy pillantást vetettem a GPS-re, hogy merre is induljak. Hatalmas félkört megtéve lefelé vették az útjukat, így nekem is többször irányt kellett változtatni, hogy minél kevesebb futással beérhessem őket. Egy majd másfél kilométeres körrel pont ott szaladtak el, ahol Kétyvel pihentünk korábban, és ahol a bika is egérutat nyert. Nyilvánvalóvá vált, hogy a sebzett gím még mindig nagyon tudatánál volt. A kijárt váltóit használva próbált meglépni a nyomában csaholó kutyától. Egy újabb kilométer után élesen irányt váltott, majd ezt nem sokkal később megismételte. Persze ilyenkor én mindig toronyiránt próbáltam feléjük futva közelíteni – út amúgy sincs nagyon azon a környéken -, de nem túl nagy eredménnyel.

Hogy a szarvas mégis csak fáradhatott, azt abból sejtettem, hogy már öt-hatszáz méterenként fordult egy nagyot, majd végre a hajsza negyedik kilométere után megállapodni látszott, így csökkenni kezdett köztünk a távolság. Ahogy átverekedtem magam egy patakparti sűrűn és a szélre is ügyelve kapaszkodni kezdtem felfelé az erdei fenyőkkel tarkított ritkás domboldalon, mindinkább egy irányból jött Kéty ugatása. A fenyvest határoló szélesebb úton már nem akaródzott átkelni a szarvasnak. Ott mozogtak folyamaton az út mentén.

Kétszáz méternél már lekanyarítottam a hátamról az öreg Mausert is, és lassabbra vettem a tempót, hogy nyugodtan lőhessek majd, ha egyszer odajutok. Aztán ahogy felléptem egy nagyobb buckára egy fenyő mellett, valami nesz ütötte meg a fülemet, mintha jött volna valami, s a következő pillanatban velem szemben megjelent a keresett gím. A mozgásán alig volt észrevehető, hogy beteg, de a bal mellső lábán ott vöröslött a golyó ütötte seb. Amint észrevett, földbe gyökerezett a lába, de csak egy pillanatig. Ez azonban pont elég volt arra, hogy a kissé srégen álló vad lapockáját célba vegyem. A lövésre elugrott, ismételtem, de nem talált, majd egy negyed kört megtéve újra megállt. Akkor érte a következő lövésem, amire ismét megiramodott, de az már csak az utolsó, rövid vágta volt.

Mindez pillanatok alatt játszódott le, de a lógó nyelvű Kéty már csak az avarban elnyúló vadhoz érkezett meg. Ott feküdt a lábon lőtt vad, oldalán arasznyira egymástól az első és harmadik lövésem, mellyel véget vetettünk a további szenvedésének. Fenyőgallyat kapott tőlem sebtöretként és utolsó falatként.

A térképen jól látszik, micsoda irányváltásokat tett a szarvas, aztán az utolsó törések végén a kör számunkra szerencsésen bezárult.

Horváth Dániel

Comments

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..